Gyulai Pál utcai Református Gyülekezet

Budapest, VIII. ker. Gyulai Pál u. 9. Telefon: (06-1) 268-96-12

Vissza a többi prédikációhoz

Közel(edik) az Isten

Az igehirdetés elhangzott 2011. december 11-én, a Gyulai Pál u. 9. imateremben

Lk 20, 13-16

"Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek." (Jak 4, 7-8)

Kedves Testvérek!

Az igehirdetésem középpontjában ez a mondat áll, hogy közeledjetek az Istenhez és közeledni fog hozzátok. Nagy mélység van ebben a mondatban. Mégis a bevezetésben a környezetéről is érdemes gondolkozni, mi mindent mond Jakab apostol ebben a fejezetben, ami gyakorlati tanács. Hasonló ahhoz, amit Keresztelő János prédikált Jézus fellépése előtt. Hasonló, de nem egészen ugyanaz. Annyiban hasonló, hogy Keresztelő János is hirdette, hogy közeledik a Messiás, közeledik a Szabadító. Térjetek meg, mert közel van az Isten országa, és ítéletes prédikációkat mondott Keresztelő János. Akik hozzá mentek, megrémültek és a bűnbánat keresztségét kérték tőle. Azt hirdette, hogy bánjátok meg a bűneiteket és akkor, ha megbocsátott nektek az Isten, akkor vagytok készen arra, hogy befogadjátok, Isten szabadítását elfogadjátok. Különben a szabadítás napja vagy a Szabadító eljövetele számotokra, rátok nézve ítélet lesz.

Keresztelő János ezt a mondanivalóját arra alapozta, hogy az Ószövetségben a különböző ítéletes próféciákban erről van szó, hogy az Úr napja, az Isten eljövetele, az egyben ítélet lesz. Igéket olvasok idézetül az Ószövetségből: „Jajgassatok, mert közeledik az ÚR napja, a Mindenható pusztításaként jön el". (Ézs 13,6) Ez félelmetes fenyegetés: jajgassatok! Féljetek, mert jön az Isten, és ez pusztítást jelent a számotokra. Ítéletes igehirdetés persze van Ézsaiásnál másutt is, amit már jobban ismerünk, mert idézi maga Jézus is: „ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat" (Ézs 29, 13). Kísért az a gondolat, hogy talán ma is, ránk is igaz ez. A kegyesség, az egyházi kegyesség talán csak betanult parancsolat, megtanult dogmák és hittételek felmondása, ismétlése. Abba kapaszkodunk, a szánkkal mondjuk. Jakab nagy hangsúlyt tesz erre, hogy ne a szátokkal hirdessétek azt, amit hisztek, hanem az életetekkel a gyakorlatban.

Jeremiás próféta is mond ilyen Igét, hogy „Közelembe engedem, s ő közeledik hozzám; mert ki merné kockáztatni életét, hogy közeledjék hozzám?" (Jer 30, 21). Tehát nem lehet az Istenhez csak úgy közeledni? Lehetne egy teológiai előadást tartani arról, hogy az Ószövetségben az Isten hajlékához sem lehetett közeledni, mert meghalt az, aki megérintette a frigyládát, a szövetség ládáját. Még korábban döbbenetes történet, hogy amikor Isten elhívja Mózest, azt mondja, hogy ne jöjj közelebb, mert szent ez a hely, ahol állsz. Vesd le a saruidat is! Ő akkor csak egy puszta helyen állt és odament, hogy megnézze, hogy mitől ég és mégsem ég el a csipkebokor. És ahogy Isten közelségét kezdte érezni és azt, hogy nem lehet közelebb menni, mert az Isten közelsége megéget. A Szentség megégeti a bűnös embert.

Hangsúlya van annak, amit Jakab mond, meg amit Keresztelő János hirdetett, hogy próbáld átélni ezt -, iszonyatos távolság, hogy - milyen messze vagy az Istentől. Nem lehet csak úgy, így mondom, haverkodni az Istennel, a Szenttel, az Igazzal, az egyetlen valódi valósággal a tökéletlen, nyomorult embernek. És mégis... Mégis a Szent, igaz és tökéletes Isten jön közelebb. Mózes - miután már kivezette a népet Egyiptomból, és miután vándoroltak a pusztában és odaértek a Sínai-hegyhez, a szövetségkötésnél a nép nem mert közelebb menni a hegyhez. Mózes az, aki közelebb mehetett az Istenhez, mert beszélt vele, amikor megkapta a Tíz Igét, a Tízparancsolatot.

A közelség szó szerepel több helyen, ami természetesen nem térbeli kép, inkább lelki-szellemi értelemben kell értenünk. Így mondja Jeremiáson keresztül az Úr: közelembe engedem, s ő közeledik hozzám. A Zsoltárok könyvében olyan szép, amit szoktunk énekelni is: „Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék" (Zsolt 65, 5). Ez azt jelenti, hogy az ember a templomban éli át, hogy közelebb van az Istenhez. Az szent tér. Akármilyen egyszerű a mi gyülekezeti termünk, itt az istentiszteleten átélhetjük azt az Isten kegyelméből, hogy nem csupán a tér számít, - nem boltíves templomban vagyunk - mégis ezen a megszentelt helyen, amikor a gyülekezet közösségében énekelünk, imádkozunk, közelebb lehetünk Istenhez.

Valahogy így kellene közelednünk és úgy, ahogyan Lukács evangéliumában mondja az Ige: „egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok" (Lk 21, 28). Erről van szó adventben, hogy egyenesedj ki, ember! Emeld fel a fejedet!

Akkor tehát mégsem arról, hogy Isten ostorozza a bűnös embert, ahogy Keresztelő Jánostól halljuk. Igen, térjetek meg, ez azt jelenti, hogy egyenesedjetek föl, ne csak a lábatok elé nézzetek a földre lehorgasztott fejjel, hanem egyenesedjetek föl, emeljétek föl a fejeteket és az Istenhez legyetek közelebb. Kerüljetek közelebb hozzá ez által. Ágaskodjunk - ahogyan ezt Jókai Anna fogalmazta meg. Ágaskodjunk, hogy valahogy közelebb lehessünk a szenthez, az igazhoz, az irgalmashoz.

Három pontba foglalom össze, az Ige alapján adódik ez a három üzenet. Az első: „Engedelmeskedjetek az Istennek", a második „de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek". A harmadik az, hogy „Közeledjetek az Istenhez". Engedni az Istennek - jobban szeretem ezt a kifejezést: alávetem magam az Istennek, mert tudom, mert érzem, hogy ő a szent, ő az igaz, tőle van az életem, ő tudja, hogy mi jó nekem, mitől lesz szebb az életem. Engedelmeskedni Istennek azt jelenti, hogy elismerem őt. Elismerem nagyságát és igazságát. Nem automatikusan közeledünk az Istenhez, amikor elkezdjük olvasni a Bibliánkat, vagy eljövünk a gyülekezetbe. Ehhez egy lelki közeledés kell, lelki felkészülés, hogy aztán átéljük azt, hogy ő is közeledik hozzánk.

Föltehetjük a kérdést: hát távol volt eddig az Isten? Azért mondja az Ige, hogy majd akkor közeledik, ha én is közeledem. Ez olyan nagyon emberi elképzelés: majd, ha te elindulsz felém, akkor én is. De ez nem így van. Ez egy kép. Nekem nagyon tetszik ez a kép. Eszembe jut egy tréfás jelenet, amikor utaztam le a Balatonhoz az unokahúgomékat meglátogatni nyáron és hirtelen riadtam föl, hogy jaj, el ne mulasszam az állomást. Jött a kalauz és megkérdeztem tőle: - ugye, most Zamárdi jön? S a kalauz nagy komolyan válaszolta: - Nem. Zamárdi nem jön, mi megyünk oda. Elnevettem magam, teljesen igaza volt. Einstein játszott ezzel a gondolattal, képpel, hogy mi úgy éljük át, hogy az állomás közeledik, amikor kinézünk a vonatablakból. Most akkor ki halad, ki is közeledik? Ki az, aki jön és ki az, aki egyhelyben marad? Azt éljük át, hogy mozgásban vagyunk. No, ezt a tréfa kedvéért mondtam, de valahol ebben a képben és kifejezésben - Isten közeledik - benne van az, hogy Isten nem statikus Isten, aki valahol ül és várja, hogy mi menjünk oda és járuljunk a színe elé, mint valami nagy király trónja elé és ott boruljunk le.

Arról van szó, hogy jön az Isten, és át akar ölelni. Jön az Isten nagy boldog szerelemben. (Ady) Jön az Isten, közeledj te is hozzá, mert ő is közeledik. Nem akkor fog majd közeledni, ha te mész, hanem akkor fogod átélni. Ez itt a lényeg. Isten állandóan közel van és még közelebb, és közelebb akar jönni, de ezt csak akkor fogod átélni, ha te magad is mozgásban vagy és keresed őt és közelítesz hozzá. Ez itt a kulcsa ennek a dinamikus képnek. Farkas József mindig így mondta ezt: „az Isten történik. Nemcsak van, hanem történik." Velünk van, jön, közeledik. Távolodik? Akkor távolodik, amikor én távolodom, amikor én hátat fordítok. Amikor én megkerülöm az egész világot, mert azt hiszem, hogy valahol máshol van az Isten, és közben itt van. Mindig is itt volt, velem volt.

A 139. zsoltárban végig erről van szó: "hová menjek a te lelked elől?" Hová fussak, hiszed te mindenütt jelen vagy? De az, hogy mindenütt, az azt is jelenti, hogy itt, bennem, a szívemben. Közelebb van hozzám, mint én önmagamhoz. És ez már-már megrendítő mélység. Így fogalmazza a Mózes 5. könyve 30. fejezet, ahol az Igéről van szó, nem magáról az Istenről, azt mondja: „Mert ez a parancsolat, amelyet én ma megparancsolok neked, nem megfoghatatlan számodra, és nincs távol tőled. Nem a mennyben van, hogy azt kellene mondanod: Ki megy fel a mennybe, hogy lehozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? Nem is a tengeren túl van, hogy azt kellene mondanod: Kicsoda kel át a tengeren, hogy elhozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? Sőt inkább nagyon közel van hozzád az ige, a szádban és a szívedben van, teljesítsd hát azt!" (5 Mózes 30, 11-14).

Az Igéről beszél. De amiről mi beszélünk, az ugyanaz: a testté lett Ige, Jézus Krisztus. Isten maga közel van hozzánk, nagyon közel. És ha közel van, itt van elérhető távolságban, és állandóan közeledik, akkor minél inkább közeledünk hozzá, annál inkább betölt minket. Emberi kapcsolatainkban is - akár egy szerelemben, házasságban vagy egy barátságban, vagy egy jó testvéri kapcsolatban - ha igazán jó a kapcsolat, akkor szüntelenül haladunk előre és mélyebb és mélyebb lesz az ismeretünk, a szeretetünk, a megértésünk egymás iránt. Egyre inkább közelebb kerülünk egymáshoz, ha történik a kapcsolat, ha történik velünk az élet, mindig közelebb és közelebb kerülünk, és soha nem kerülünk egészen teljes közelségbe. Majd odaát, majd egyszer, amikor eggyé válhatunk, vagy néha egy-egy megszentelt pillanatban átélhetjük azt, hogy most egyet gondoltunk, egyek vagyunk. Most egy vagyok az Istennel, amikor azt tudom kérni, hogy a te akaratod legyen meg, ne az enyém. Ez a közelítés az Istenhez, ez arra kell, ahhoz kell, hogy átéljem, hogy mennyire közeledik maga az Isten is.

Tehát nem is idői közelítésről van szó, hogy ha én egyszer elindulok, akkor majd azután az Isten is közelíteni fog, hanem amikor elindulok, akkor érzem, hogy közeledik az Isten hozzám. Közelebb érzem magamat az Istenhez. Ezt mondja a zsoltáros is: „Isten közelsége oly igen jó nekem" (Zsolt 73, 28).

A második tanítás az, hogy „álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek". Nem szeretem az ördög kifejezést, itt a „diabolosz" szó szerepel, tehát a gonoszság. Inkább így fordítom: a gonosznak álljunk ellene! Van gonosz és tapasztaljuk, hogy hogy bele tud zavarni az életünkbe, szét tud dobálni mindent. Ami jól indult és rendezett kapcsolat vagy rendezett életvitel lenne, elrendetlenedik, szétesik és tönkre megy. Ez a gonosz és ez a gonoszság. Nem harcolni kell, nem kell vele fölvenni a harcot, nem kell megszemélyesíteni, hogy ez vagy az a sátán, az ördög, de hogy van gonoszság, ezt egyértelműen lehet érezni. Képtelen, olyan iszonyú helyzetek adódnak, hogy az ember azt mondja, hogy ez már nem is emberi. Ez olyan ember alatti, hogy ez már gonoszság, ez már ördögi, sátáni. Ha ez közelít, álljatok ellene! - mondja Jakab nagyon gyakorlatiasan. Állj ellene és elfut. Nem kell neked csatázni, nem kell nagy stratégiákat kidolgozni, nem kell örökké a gonosszal, a sátánnal foglalkozni! Vannak gyülekezetek, közösségek, irányzatok, akik állandóan mindenre azt mondják, hogy ez az ördögi, ez a sátáni, ezt bánd meg. Nem, ne foglalkozzunk vele!

Állj ellene a rossz gondolatoknak! Tele vagyunk keserű, negatív, lehúzó gondolatokkal: nem fog sikerülni... Lehúz, és sárba tipor mindig a depresszív gondolat, a sok kegyetlenség, gonoszság, ami történik körülöttünk és bennünk is. Kísértésként ott vannak ezek a gondolatok. Álljatok ellene és elfut. Nekem nem kell semmi egyéb, csak az, hogy én az Istenhez akarok közeledni. Istenhez menekülök a bajban is. Tőle kérem a segítséget, és ha az Istentől kapott segítség betölt engem, akkor ez árad és ez elriasztja majd a gonoszt, a rosszat. Nem kell más fegyver. Elég az, hogy az Isten árad belőlem. Ne ijedjünk meg ettől, - mert hiszem, hogy be lehet töltekezni Isten Szentlelkével - időnként legalább is.

Isten Lelke itt van közel bennünk, a szívünkben és át tud járni annyira, hogy lepattan rólunk a rossz. Mint egy páncél, mint védőöltözet, mint egy aura körbeburkol és megvéd a gonosztól, miközben benne vagyunk a gonoszság sűrűjében és lehet, hogy kapjuk a pofonokat. Van ilyen csoda, hogy mégsem árt nekem a gonoszság tüzes nyila. Ellenállni, azt jelenti tulajdonképpen, hogy nem adom meg magam a rossz gondolatoknak, a gonoszságnak, az indulatoknak, hanem arra koncentrálok, aki az én életem Ura, aki betölt engem.

A harmadik gondolat, amit tanít nekünk az apostol, hogy önmagatokat tisztítsátok meg. Hogyan tudom megtisztítani magamat? Hát sehogy máshogy, csak annyira tudom megtisztítani magamat, hogy időnként kiürítem a szennyest magamból. Kitakarítom ezeket a negatív gondolatokat. Rajtakapom magam azon, hogy már megint... megint arra gondolok, hogy úgysem... nekem nem megy, én szerencsétlen vagyok! Engem az Isten is ver, vagy nem törődik velem. Bezzeg másnak milyen jól megy! Ezeket, a negatív gondolatokat kell kidobálni, kitakarítani: Nem, ez nem igaz!

„Emeljétek föl a fejeteket! Egyenesítsétek ki a derekatokat, mert jön a ti megváltásotok!" Ez az igazi advent, hogy várom az Isten szabadítását. Nem hiszek a negatív gondolataimnak, a saját gondolataimnak sem, vagy azoknak a hatásoknak, amik úgy ránk zúdulnak mindenhonnan. Csábítanak és kísértenek, ahogyan az elmúlt vasárnap is mondtam. Így adventben mindenki pörög, meg akar felelni azoknak az ostoba elvárásoknak, hogy valami díszebédet, díszvacsorát, fejedelmi lakomákat rendezzen, valami nagy-nagy ajándékot vegyen. Hát nem tudunk és nem is kell. Nem erre van szükségünk. Ne engedjünk ezeknek a kísértéseknek! Sokkal fontosabb és mélyebb, igazabb ajándékot készít az Isten, önmagát adja, a közeledését, az Ő közelségét. Ha meg tudtam üresíteni a szívemet, és ezt újra meg újra úgy kell, ahogyan otthon a szennyesládát kiürítjük és kimossuk és akkor üres. Ahogyan kitakarítjuk a lakást, ahogyan a külső dolgokban olyan nagyszerűen értjük, hogy hogyan kell kitakarítani. Ezt kellene megérteni: ami kár és szemét, azt a lelkemből kitakarítom, és nem adok neki helyet, mert az Istennek akarok helyet adni. A szentnek, az igaznak, a szeretetnek, a békességnek.

Megüresítettem a szívemet - csodálatos egyébként a Filippi levélben ez a kenozis szó, amikor az ember kiüresíti a szívét -, ezt tette Jézus is, megüresítette önmagát, amikor Isten Fia létére emberré lett. Azt tanítja nekünk, hogy mi ember létünkre Isten fiaivá lehetünk. Ha ez a megüresítés történik bennünk, akkor ezt a szerepet átadja nekünk Jézus, és azt mondja, hogy ti is az Isten gyermekei lehettek, üresítsétek meg a szíveteket. Ne engedjetek oda mást! Álljatok ellene annak, hogy holnap meg holnapután újra bemegy és betölti a kár és a szemét, a szenny, a szennyes gondolat és beszéd. E helyett az Istennek adjatok helyet, mert jön az Isten a szeretetével és közeledik hozzánk. Kérjük tőle, hogy töltsön el az ő Lelkével, töltsön el a békességével és védjen, óvjon, amikor a „hétköznapi csatatérre" az emberek közé megyünk, a családba, vitás helyzetekbe, a nincstelenségbe, a hitelekbe, abba, hogy úgysem sikerül. Ezek a kísértő gondolatok, ezek a fájdalmak vagy éppen a valódi kudarcok ne vegyenek erőt rajtunk! Isten erejével, a szeretet páncéljával le tudjuk győzni, elfut a gonosz és árad az Isten szeretete. Nem látványosan.

Az első karácsonykor sem látványosan áradt az Isten szeretete, csak egy betlehemi csillag, csak egy egyszerű jászol, egy kisgyermek született - de elindult valami. Aztán a felnőtt Jézus, tanított, gyógyított. Krisztus a kereszten elhordozta a fájdalmakat és a szenvedést. A feltámadás sem volt olyan diadalmas, mint ahogyan szeretnénk látni, gondolni és mégis ez a megváltás. Ez a megváltás a mi életünk kulcsa. Ez a szabadítás, ami nekünk ma erőt ad. Közeledjetek az Istenhez, mert közeledik, egyre közelebb van, és még közelebb akar jönni, mert annyira szeret minket, hogy eggyé válik velünk Jézus Krisztusban. Ámen.