Gondviselés, teherhordozás, felelősségvállalás

Az igehirdetés elhangzott 2006. december 3-án, a Gyulai Pál u. 9. imatermében

"Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.-
(1Pt 5, 7)

Kedves Testvérek!
Ádvent első vasárnapján legyen ez indítás az ünnepre készülésben! Vessük az Úrra a mi gondjainkat! Az Ószövetségben, a régi fordításban így olvastuk, hogy a "Vessed az Úrra a te terhedet-(Zsolt 55, 23), de ez nem jó fordítás. Az apostol - és az Ószövetség is, ahonnan idézi - azt a szót használja, hogy a gondot vessük az Istenre, az Úrra.
Máris a közepében vagyunk ennek a kérdésnek, ennek a témának, hogy: hit. A hívő élet lényege az, hogy a gondjaimat az Istenre vetem. Egészen szemléletes hasonlattal azt mondom, képzeljük el, hogy eljöttünk most ide, ebbe a gyülekezeti terembe isten-tiszteletre, és a vállunkat, a lelkünket, az agyunkat, a szívünket nyomják a gondok. Rengeteg gondunk van mindannyi-unknak. Ahogy beszélgetek emberekkel, látok családokat, iszonyatos terheket, gondokat hordoznak az emberek.
Most jöjjünk ide, és képzeletben mindenki tegye le ide, az úrasztalára a gondját. Vessük le magunkról a gondot, és vessük oda az Úristennek. Szó szerint így lehetne fordítani: Dobd oda a gond-terhet az Istenre! Hangsúlyozom, hogy a gondot, mert nem mindegy, hogy mit is dobunk oda, hogyan vetjük oda a gondokat az Úristenre. Mi történik ilyenkor?
Félreértjük a dolgokat, ha végletekbe esünk. Van, aki azt gondolja: "Akkor tehát nekem nincsen dolgom. Levetem magamról az élet gondjait, tehát majd az Úristen elintézi.- Énekeltük: "hagyjad az Úristenre te minden útadat-. Azt jelenti ez, hogy majd Ő intézkedik, nekem nincs dolgom. Vannak hívő emberek, akik így élnek felelőtlenül és szinte gyermeteg szinten. Nem is foglalkoznak kérdésekkel, problémákkal, feladatokkal, mert majd az Úristen megoldja. Ez az Ő dolga, Ő mondta: Vesd az Úrra a te terhedet.
Nem a terhet kell az Úristenre vetnünk! Még akkor sem, ha az életünk legnagyobb terhét valóban az okozza, ahogyan foglal-kozunk a feladatainkkal, a problémáinkkal, az előttünk lévő úttal. Tehát leszögezem, hogy nem a feladatokat, nem a tennivalóinkat kell elvetni magunktól, és az Úristenre hárítani, mondván, majd Ő megoldja, majd Ő elvégzi helyettem, hanem a gondot. A gondját annak a feladatnak, amit nekem el kell végeznem.
Nem is olyan egyszerű lehámozni a feladatainkról a gondot! Ami körülveszi, amivel mi felruházzuk az előttünk lévő feladatokat, problémákat: azok a gondok. A feladat gondját az Úristen viszi. A feladatot pedig én végzem el.
Érdekes különbségtétel ez, és el lehet gondolkodni ezen, hogy is van ez az én életemben, az én személyes ügyeimben. Mi az, amiből én gondot csinálok? Ez egy nagyon fontos és szemléletes kifejezés, hogy gondot csinálok magamnak abból, hogy... Miből is? Abból, ami feladatot el kell végezni? Egy egyszerű példával meg lehet állapítani, hogy miből nem kellene gondot csinálni.
A gyermek megkapja az iskolában a házi feladatot, hazamegy, és elmondja, hogy neki ez a feladata. Lehet ebből gondot csinálni, és tűnődni, tépelődni, gyötrődni rajta, hogy ezt meg kell oldani. Valójában azonban ez nem gond, ez feladat. Megoldandó feladat, amit el kell végezni. Az gond, ha nem tudom vagy nem akarom, vagy tologatom az időt, és a végén elfogy, és már este van, és még mindig nem készült el a házi feladat.
Meg kell keresnünk a saját életünkben, hogy mi a gond, és mi a feladat. Mi a felelősség, amit el kell vállalnom nekem. Mert a gondot odavethetem az Istenre, az Úrra, mint Aki gondot visel rólam. Szoktunk erről beszélni - talán ma már kevesebbet - hogy az Istennek gondja van ránk. Ő hordozza a gondot, Ő a Teremtő. Ő vállal értünk felelősséget. Ugyanakkor ad nekünk feladatokat, lehetőségeket. "Oldd meg, végezd el, nődd ki magad, légy emberré! Ez a te feladatod. Én gondot viselek rólad és rád.-
Tehát különbség van a gondviselés, a teherhordozás és a felelősség elvállalása között. A gondviselés az Isten ügye, dolga, feladata, és Ő ezt végzi. Higgyük el. Ez itt a hitünk, bizalmunk lényege és alapja. Az Istennek gondja van ránk. Ő tudja a mi terheinket. De a terheket nekünk magunknak kell hordoznunk, illetve - és itt van még egy fontos különbség - a terhekben osztozhatunk is egymással. Erre valók a társak, az embertárs. Osztozzunk a teherhordozásban! Hiszen vannak olyan terhek, amelyek nagyon nehezek. Azokat megoszthatjuk egymással.
A felelősséget is megoszthatjuk időnként, de alapvetően a saját életemért nekem kell vállalnom a felelősséget. Nem háríthatom másokra. Mondhatom, hogy én áldozata vagyok másoknak, mások gondatlanságának, de alapvetően mégis csak az enyém a felelősség, nekem kell majd számot adnom az Isten előtt. Ő kérdez, és én felelek.
Már egyszer kifejtettem, hogy milyen gyönyörű ez a magyar szó, hogy "felelősség-. Ez azt jelenti, hogy az Isten megkérdez engem, hogy hogyan éltem, és nekem kell felelnem. Ez a felelősségem. Ez a felelősség vállalása.
Tehát különbség van a gond viselése, a teherhordozása és a felelősségvállalás között. A gondot viseli az Isten. A terheket nekem kell hordoznom, de időnként megoszthatom emberekkel, akik társaim az úton. A felelősséget nekem kell hordoznom, és számot adnom az Úristennek arról, hogy hogyan éltem.
A Hegyi beszéd egy csodálatos fejezete a Bibliának: Jézus tanításainak összefoglalása. Mindannak, amit Jézus az életről, a törvényről, a vallásosságról mond, az egyéni életünkről, az imádkozásról, a böjtről, az adakozásról, az osztozásról és a szociális életünkről, a közösségi életünkről, hogyan osztozunk az életben, hogyan gondolkodunk az életről. A hegyi beszéd vége felé ezt mondja: "Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, a holnap majd aggódik a holnap felől, a maga dolga felől. Elég minden napnak a maga baja.- Több az élet annál, mint amiről ti gondoskodtok, gondolkodtok, sőt, ami miatt aggodalmaskodtok.
Egy hasonlattal élve mondhatjuk azt, hogy az egész életünk olyan az isteni gondviselés jóvoltából, mint egy folytatásos film. Sok-sok részlete van ennek a filmnek: a gyermekkor, a kamaszkor, a serdülőkor, a felnőttkor, aztán az öregkor.
Nagyon sok részlete van életünknek, és mi csak egy részletét látjuk. Legtöbbször csak azt, amiben éppen benne vagyunk. De néha annyira belemerülünk ebbe a részletbe, hogy nem hisszük el, hogy ez az egész film meg van komponálva. Van a Nagy Rendező, az Isten, Aki az egészet megírta, Aki az egészet rendezi, és összerendezi a szereplőket. Gondja van arra, hogy szépen történjen a folyamat, hogy kibontakozzék egy-egy szereplőnek az élete, és révbe jusson a főszereplő. Konkrétan a magam életfilmjében én magam révbe jussak. Erről gondoskodik a rendező, az Úristen. Én csak egy részletét látom, sőt, néha oda se figyelek.
Olyan ez, mint amikor a televízióban elkapunk egy-egy részletet egy folytatásos filmből, de nem láttam az előző részt, nem tudom, hogy a holnapit meg tudom-e nézni, és így aztán nem látom az összefüggéseket. Nem értem, hogy hol tartunk most. Ki kit gyűlöl, ki kit üldöz, ki kivel barátkozott össze, hol van a nagy szerelem, vagy hol esik kútba egy csodálatos terv, hol valósulnak meg a vágyak, és hol akadnak el a szereplők különböző feladataikban? Valahogy így vagyunk sokszor a saját életünk filmjével is, hogy nem tudjuk pontosan követni, mert nem figyelünk oda. Sok minden leköt minket, aztán elkezdünk gondba esni, kétségeskedni, hogy mi lesz. Mi lesz velünk holnap?
Ezzel nem akarom kicsinyíteni egyes emberek, családok életének súlyát, a nehéz terheket, amiket hordoznak.
A múlt héten, az elmúlt szombaton ellátogattam egy hajléktalanszállóba. Mondhatnám azt is, hogy az "elit- hajléktalanok szállását néztem meg. Elit hajléktalan, mert neki már saját szobája van: kétszer négy méteres saját kis "cellája-. Úgy tűnik, mint egy szerzetesi cella. Belép az ember, és ráesik az ágyra, mert nincs tovább. Annyira pici, annyira kicsi élettér. Nem könnyű egy ilyen szűk élettérben beszorítva élni úgy, hogy ki tudja, mikor tesznek ki onnan. Lesz-e igazán nekem hajlékom holnapután. És egyáltalán elviselni a szomszéd lakóknak a zaját, trágárságát, harcait, iszonyatait. Mások élete ott zajlik. Nem tudok igazán különmenni, elvonulni. Imádkoznék, de közben hallom, hogy mások részegen hogyan ordítoznak vagy káromkodnak.
Iszonyatos légköre van egy ilyen ún. "elit- hajléktalan-szállónak is, és ennél csak rosszabbak vannak. Sokféle nyomorúságban éljük az életünket, és eközben is vallom, hiszem, hogy az Istennek gondja van azokra az emberekre is, akik ott laknak ebben a szállóban kilátástalanul, kétségbe esve. Tisztesebb vagy kevésbé tisztes múlttal rendelkező emberek, akiknek összetört a családi életük, és egyszerre utcára kerültek, és próbálják fölfelé küzdeni magunkat. Megrendítő élmény volt.
Igen. Sokféle életfilm zajlik ebben a világban, de egyet biztosan tudhatunk: hogy az Istennek gondja van ránk. Minden emberre személy szerint. Ott vannak a szegények, a nincstelenek, akik igazán egyik napról a másik napra élnek. Félelmetes szegénységben, hogy nem tudni, holnap lesz-e kenyér! Úgy, ahogy a sareptai özvegyasszonynak az Ószövetségben (1 Kir 17), aki úgy gondolta, hogy még azt a kis marék lisztet összegyúrjuk, megsütjük, megesszük, azután meghalunk, mert nincs tovább.
Nincs. Nem látok holnapot, mert nincs tartalék. Nincs tele a hűtőszekrény, a mélyhűtő. Nincs. Üres minden, és azt a pici-kicsi olajat és lisztet valahogy még összedolgozom, megeszem a fiammal együtt, azután meghalunk. S akkor jön a próféta, és mit csinál?! Elkéri. Enni kér ettől az asszonytól. Ebben a helyzetben mit lehet tenni? Választása van ennek az özvegy-asszonynak: az életet választja, vagy a szeretetnek azt az adakozó mozdulatát, hogy megosztom. Adok neked abból a semmiből, abból a kicsiből, abból a morzsából, ami nekem is alig elég. Nekünk sincs, hát hogy adjunk? És ő a szeretet mellett döntött: adott. Ezzel a merész, bátor, döbbenetes hittel és kockázattal, hogy lehet, hogy most aztán végképpen éhen halunk. Isten megajándékozta őt.
Van úgy, és legyen úgy - legyen ez a mi kérdésünk is ebben az ádventben és ezen a karácsonyon - hogy az élet és a szeretet között kell választanunk. A saját életünk, a holnapunk gondja és tervei és a szeretet, az adakozás, az osztozás között, hogy mégis a másik ember is fontos. Megkönyörülök rajta, ő is éhes, adok.
Néha ezen múlik. Ilyenkor Isten kérdez: Mered-e rám bízni magad? - Ez a hit igazán. Ez a hit kockázata. Könnyű úgy hinni, hogy tele a hasam, tele a hűtőszekrényem, még a bankszámlámon is van pénz. Vagy nem könnyű még így sem, mert még így is aggodal-maskodunk és rémüldözünk, hogy mi lesz holnapután? Mi nem is a holnaptól félünk, hanem a holnaputántól!
Valóban igen keskeny az út a hanyag gondatlanság és a fölösleges gyötrődés és aggodalmaskodás között. Nem is könnyű megtalálni az utat. Mert gondatlanság az, ha valakinek családja van, és nem gondoskodik róluk. Isten nem azt mondja, hogy ne gyötörd magad, fiam, a családodról ne is gondoskodj, majd én. Igenis legyen kenyered, legyen munkád, dolgozz tisztességgel és becsülettel. De ne gyötörd magad fölöslegesen azokkal a gondolatokkal, amelyeken nem tudsz változtatni, nem te döntöd el, nem a te dolgod.
De hát mi az én dolgom, és mi az Istené?
Itt jutunk el a gondolkodásunkban, a filozófiánkban igazán a végső kérdésekig. Mi az Isten gondoskodása, gondviselése, és mi az én dolgom? Mi az én feladatom? Tisztes munkát keresni, találni, elvégezni azt a feladatot, amit rám bízott, megtalálni a helyemet, és a többit az Istenre bízni.
Lehet, hogy csak egy beteget kell meglátogatnom. A többit nem tudom, mert fáj a lábam, a kezem, a fejem. Szüksége van rám a családomnak is. Nem tudok többet vállalni. De azt az egyet meglátogatom. És a többiért is imádkozom. Lehet, hogy csak egy éhezőnek tudok adni az utcán, ha nyújtogatják a kezüket a hajléktalanok, a koldusok. Lehet, hogy csak egynek tudok adni. Annak az egynek adok, a többinek nem. Egy foglyot megszabadítok a maga fogságából, nyomorúságából. Talán éppen a gondja rabja, vagy a szenvedélyek rabja. Megpróbálok segíteni, könyörülni rajta. A többit rábízom másra. Egy bűnösnek meghirdetem, hogy van bocsánat. Egy adósomnak elengedem az adósságát. Annak, aki bocsánatát kéri. A többit nem biztos, hogy meg tudom szabadítani, mert most még én sem vagyok rá készen. Lépésről-lépésre haladunk. Okosan, bölcsen, az idők szavát felismerve kell készülgetnünk úgy, hogy elkészüljünk karácsonyra.
Most csak egy gyertyát gyújtottunk meg. Ez az egy gyertya jelképezzen egy feladatot. Egy konkrét problémát. Most ezzel foglalkozom. Most ez a feladatom és dolgom.
Úgy is megfogalmazom ezt: sok mindenből gondot csinálunk magunknak, ami valójában nem gond, hanem feladat. Ha megoldandó feladat, akkor már lehet vele mit kezdeni. Amíg csak gond, addig nyomaszt, gyötör, lenyom a földre. Abban a pillanatban, hogy feladattá formálom át, akkor már tudok tenni valamit. Nem passzívan gyötrődöm, emésztem magam, hanem aktívan végzek valami feladatot.
Nemrég egy fiatalemberrel beszélgettem, aki gyötörte magát a holnap miatt: az állása, amelyben éppen dolgozik, nagyon sematikus, nagyon jelentéktelen, nem is a végzettségének, a diplomájának megfelelő feladat. Tulajdonképpen régóta hezitál. Nem tud, nem mer lépni, hogy pályázzon bizonyos állásokra, és gyötrődik, és gondban van, és csak gyötrődik: újra meg újra visszapörgeti a gyermekkorától kezdve a bajokat, a nyomorú-ságokat. A gondok felőrlik az energiáit, felemésztik az erőit. Azt mondtam neki, menjen el egy öregotthonba vagy fogyatékosok otthonába, és vállaljon el - csak egy hétvégén legalább - segítő munkát. Végezzen fizikai munkát. Vágjon fát, vagy végezzen valami konkrét munkát, hogy érezze, hogy cselekedett valamit. Arról nem beszélve, hogy lássa, milyen terhek nyomasztanak másokat. Akkor majd saját gondja sokkal kisebb lesz. Akkor majd talán el tudja helyezni önmagát. Mert akkor rájön, hogy ő annyi mindent tudna tenni ahelyett, hogy emészti és őrli önmagát és az erőit.
Sokféle gondunk van, és sokféle terhünk. Az igazi hívő keresztyén magatartás az, amit Jézus Krisztus tanított: amikor szembenézett a saját sorsával, és a jövőjével és előre indult el. Mondhatnánk így is, idézőjelben, hogy "előre menekült- a gondok elől. Jézus nem emésztette magát, hanem ment, és végezte azt, amit rábízott az Atya. Tehát a gondok alatt roskadozó embereknek azt hirdetem, hogy minden gondunkat vessük oda az Úristennek. Dobjuk oda!
A "gond- szó egyébként a "merosz- szóból származik, ami azt jelenti, hogy "részekre szabdalás-. Részek. Az egésznek a részei. A gond azt jelenti, hogy szétesnek a dolgok. Hogyha sokat kesergek a gondjaimmal, ha gondot csinálok magamnak, akkor nem az egészet látom, hanem az aggodalmaskodás részekre töri a feladatot, az életemet. Ebben forgácsolódnak el az erőink, és esnek szét az energiáink. Tehát az aggodalmaskodás akadálya annak, hogy élni tudjunk.
Minden gondunkat vessük oda az Úristennek és aztán kezdjünk el dolgozni! Meneküljünk előre! Nem jó szó a "menekülés-, de az ószövetségi zsoltárban pont erről volt szó, hogy a zsoltáros menekül. Menekül, mert azt mondja, hogy ezt nem lehet elviselni. "Ha szárnyam volna, jaj, elrepülnék innen messzire.- (Zsolt 55.) De sokszor hallom ezt emberektől: "úgy elmennék innen, itt hagynék mindent!- Különösen karácsony előtt: "Úgy átugranám ezt az időszakot, hogy ne is kelljen ezzel foglalkozni, mert szembesít a bajokkal a betegséggel, a szétesett családdal!- Igen, az gond, hogy szétforgácsolódott a család, darabjaira hullott. Ahelyett, hogy elmenekülnénk, inkább meneküljünk előre úgy, hogy a feladatainkat végezzük.
Itt kell megtalálni, hogy mi a feladatom. Mi az, amit az Úristen rám bízott? Ennek a felelősségét elvállalom, és végzem. Jézus nem elmenekült, hanem ment előre a keresztje felé.
Nem a kisded Jézuskát ünnepeljük mi karácsonykor, hanem azt a felnőtt Jézust, Aki az Isten Fia, az Ember Fia, Aki bemutatja nekünk, hogyan éljünk. Hogyan vigyük a terheinket, osszuk meg tanítványokkal, barátokkal, de a felelősséget hogyan vállaljuk egyedül. Ugyanakkor napról-napra tegyük le a gondját a napnak, az életünknek a Mennyei Atya elé.
Áldjon meg minket Isten ilyen ádventi előkészülettel! Várakozunk, de úgy, hogy aktívan készülünk. Letesszük a gondot, felvesszük a feladatainknak a terhét, a sorsunk terhét és a felelősségét, és aktívan tesszük azt, amit ránk bízott az Úristen. Ott, ahol élünk. Így leszünk igazán a helyünkön. Így menekülünk előrefelé, így járjuk az utunkat. Van ebben egy csodálatos Vezetőnk, a mi Urunk Jézus Krisztus. Megváltónk, Társunk, Barátunk.
Ámen.